Kölcsey talánya

Kölcsey Ferenc
Sződemeter, 1790. augusztus 8. –
– Szatmárcseke, 1838. augusztus 23.,
  magyar költő, politikus, nyelvújító

1813 szeptemberében a 23 éves Kölcsey Ferenc szokatlan verset írt a jegyességéről:

Mért e reszkető könyű szememben?
Mért ez édes órán új remény?
Bájos arcod, százszor boldog álom,
A múltban s jövőben nem találom.

„A jegyváltó” című, boldognak nehezen nevezhető versét „forró csókok” mellett el is küldte annak, akit a saját bevallása szerint legjobban szeretett a világon. Levele zárásaként ezt írta: „Ölellek véghetetlen szerelemmel, mint mátkád ölelni soha sem foghat – ez a szív nem a lyánykájé.” A levél címzettje Szemere Pál, Kölcsey legjobb barátja volt. A költő számos szerelemes tárgyú versét címezte neki, és iránta való érzelmeit nem csak ebben a levelében nevezte szerelemnek. Szemere éppen esküvő előtt állt, menyasszonya távoli rokona, Szemere Krisztina volt. Róla – korai halála után – Kölcsey vallomásnak is beillő nekrológot írt: „A te lényed szeretetből volt szőve. (…) A sokaság nem fog engem érteni (…) Mi gondom nekem a sokaságra? Az én szívem legszentebb, legtitkosabb érzelmei csak lelkem rokonai előtt nyílnak fel.”

Nehéz megfejteni pontosan, mi történt Kölcsey Ferenccel az 1813-14-es években, amikor ifjúkora legnagyobb érzelmi viharát élte át. Kölcsey szerelemi élete ugyanolyan talány, mint Shakespeare-é: irodalomtörténészek tucatja próbált rá magyarázatot találni, hogy a fiatal költő, aki csak úgy ontotta a szerelmes verseket, miért nem nevezi meg szerelmét, és miért nem tudunk egyetlen kapcsolatáról sem. A leggyakoribb magyarázat szerint nem is érzett szerelmet soha valós személy iránt, versei a szerelem ideájának szólnak. Mások szerint egy reménytelen, kamaszkori szerelem élt benne tovább hosszú évekig, s van, aki szerint Szemere Krisztina iránti titkos érzelmeit írta meg verseiben. Szemere Pálhoz, és egykori diáktársához, Kállay Ferenchez írott egzaltált szerelmes levelei felett vagy átsiklanak, vagy egy különös, szentimentális férfibarátság dokumentumainak tekintik. Mindenesetre Kölcsey egyedül áll érzelmeivel: más kortársa leveleiben még a szentimentalizmus korszakában sem találunk példát ilyen, férfiakhoz írott áradó szerelemi vallomásokra.

A sovány, fél szemére vak, korán kopaszodó fiú először húszévesen találkozott Szemere Pállal, amikor Debrecenből Pestre költözött joggyakorlatra, és mestere, Kazinczy Ferenc tanácsára felkereste a pesti irodalmi triász fő szervezőjét. A mindig aktív, jóképű, nőket, bort, kalandot kedvelő Szemere és a komoly, visszahúzódó Kölcsey hamar barátok lettek. Barátja hatásának tudják be a költő világnézeti fordulatát és megismerkedését a német esztétikával. Ha tehették, sülve-főve együtt voltak, közösen fogadták a Pestre látogató Berzsenyit is. Aztán 1810 májusában – anélkül, hogy ügyvédi vizsgáját letette volna – Kölcsey, barátai meglepetésére hirtelen hazautazott, és egy évig nem adott hírt magáról. Családja sződemeteri birtokán élt magányosan, ekkor írt versei a boldogtalan szerelemről szólnak: írt költeményt a Holdhoz a megcsalatásról, és sírverset egy szeretőjét gyászoló lány nevében. Leghosszabb művét, a költői lét és a szerelem értelmét kereső „Andalgások”-at „Szemerém”-hez ajánlással látta el. Utóbbi két versét – minden kísérőlevél nélkül – el is küldte Szemere Pálnak.

Egy év hallgatás után újra levelezni kezdett, de kizárólag Kazinczyval. Édesapja meghalt, ő pedig a család eldugott, álmosdi birtokát örökölte, az itt töltött időszakot száműzetésként élte meg. 1813. május 22-én tört fel benne annyira a kétségbeesés, hogy két hosszú, segélykérésnek is beillő levelet is írt. Egyiket mesterének, a másikat Szemerének. „Pali, Pali, mily hatalmas kézzel ronthat el mindent a történet!” – írta a három éve nem látott barátnak. „Tele nagy érzésekkel, mint az elválasztottak, jöttem karjaitok közül, s észre sem vettem, midőn egy közönséges földmívelő lett belőlem.”

Szemere Pál ebben az időben vette át péceli birtokainak kezelését, s ő is aktív levelezésben állt Kazinczyval. Hol legújabb szóalkotásaival lepte meg (neki köszönhetjük az ábránd, dalnok, divat, elnök, ipar, jellem, regény, színész és irodalom szavakat), hol pedig szexuális kalandjaival dicsekedett, – az idős mester nem kis megbotránkozására. Egy Suzy nevű lányról írta: „szám a melyének esett, s azt ezer csókokkal hintegettem el. Tovább ragadt a hév, (...) egyik kezével a’ kebelt megnyitá, s a’ bimbó számban vala.” A régen látott Kölcsey levelére postafordultával felelt. Nem tudjuk, mit írt, csak Kölcsey Kazinczynak küldött beszámolóját ismerjük: „Tegnap vettem Szemérétől levelet, oly szépet, oly forrót, milyet csak az én Palimnak hevülő melle nyújthat! (...) oly elragadó hévvel fogadott engem, mely elég megédesíteni minden pillanatot, melyben azt kelle gondolnom, hogy ő talán engem többé nem szeret. Nem, az ő szíve nem romlott el, az ő szíve elromolhatatlan.” Más oka is volt a boldogságra: meglátogatta egykori kollégiumi társa, Kállay Ferenc, Szemere mellett a másik férfi, akit gyakorta szólított meg szerelmes szavakkal leveleiben. A hadbíróként szolgáló barát heteket töltött nála Álmosdon. Kölcsey hosszú szünet után újra verseket írt, amelyek közül néhányat – levelére szánt válaszként – elküldött Szemerének. Köztük a „Kívánság” címűt:

Éltemet esti homály kékellő leple borítsa,
Gyönge szerelmeimet védje viszontszerelem.

Amikor Szemere két hónapig nem válaszolt, Kállayt pedig Pestre szólította munkája, Kölcsey újra kétségbeesett: „Szemerének Kölcsey forró csókjait! Pali, Pali ez-e mind, amit remélnem hagyál?” – kezdte szemrehányó levelét. Szemerének volt oka rá, hogy újra megfeledkezett barátjáról: a Suzy-kaland után néhány hónappal megkérte távoli rokona, Szemere Krisztina, vagy ahogy a családban hívták, Kriska kezét.

Kölcsey a közelgő kézfogó hírére küldte barátjának A jegyváltó című verset, s innentől kezdve még jó pár lángoló érzelmektől átfűtött levelet írt neki, amelyekből sem a forró szerelem említése, sem a forró csókok küldése nem hiányozhatott. Zavarba ejtő a lelkesedés, amit a költő barátja boldogsága fölött érez: „Te enyém vagy, s ragyogásodra nem mondhatnám szent örömmel: az én Palim ragyog úgy! Ölellek, édes Palim, lepjék arcodat csókjaim, ha úgy akarod, de az enyémet borítsák a tieid, és a kedvelt lyányé egykoron!” Volt, hogy az ismeretlen Kriskának is rajongva üzent – „mondd meg lyánykádnak, hogy én a te Kölcseyd vagyok, s hogy én őtet forróan köszöntöm” – máskor pedig az ifjú pár nászéjszakájáról fantáziált: „a közemberek azt mondják, hogy hat hétig a boldog éj után alkalmatlanok minden más dolgok tételére. Így neked 60 hét is jut azon állapotból, mert ami a közembert is lángba s szédelgésbe hozza, micsoda erővel hathat az a poétára.”

Ahogy azonban közeledett Szemere és menyasszonya esküvőjének napja, úgy veszítette el lelkesedését Kölcsey és vett rajta erőt a búskomorság. Verseinek egy részét megsemmisítette, lelkének „megtompulásáról” írt. Nehezen fogadta el azt is, hogy fivére megházasodott, s ettől még rosszabbul érezte magát otthonában. Ahelyett, hogy elment volna Szemeréék régóta várt esküvőjére, egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy Bécsbe utazik barátja, Kállay után. Csak Pozsonyig jutott, hogy aztán ugyanolyan hirtelen hazautazzon. Talány, mi történhetett, – Kölcsey az őt váró Kállaynak rendkívül zavaros, egzaltált levelet írt. „Kérlek, hogy fatális elmaradtáról bécsi utamnak egy szóval se emlékezzél” – írta barátjának, akit előbb beavatott, hogy otthon várja egy lány, aki „napról-napra becsesebb lesz” számára, majd két mondattal később, ezt elfeledve, az élettől is búcsúzni akart. „Meghalni, édes barátom, ezen gondolat annyira mindennapi, és mégis mindig új, mindig szokatlan. (..,) Egyedül való örömim azon kevés órák valának, melyeket a ti karjaitokban, a barátság s szerelem karjaiban töltöttem, s nem vérzők voltak-e ezek is? Csókollak édes Ferim, és ha többször nem láthatnálak is, ne feledd el egy pillanatig az ifjút, ki barátait, és tégedet, mindenekfelett szerette.”

Nem tudjuk, hogy e búcsúlevélnek is beillő sorok után mi történt volna vele, ha nem következik újabb fordulat életében. A friss házas Szemere értesülhetett a búskomorságáról, mert meghívta magukhoz barátját. A Pécelen töltött néhány hónapot Kölcsey élete legszebb időszakaként tartotta számon. Megismerte és szívébe zárta Szemere Kriskát, aki Képlaky Vilma néven maga is írt költeményeket. Legtermékenyebb időszakuk volt a péceli nyár, kölcsönösen verseket írtak egymáshoz, a két férfi pedig megírta a mindkettejük számára hírnevet hozó közös művét, a Felelet a mondolatra című pamfletet a nyelvújítás kritikusai ellen. Kriska ezen a nyáron terhes is lett, s később gyermeke „második apjaként” emlegette Kölcseyt. Barátai az euforikus napok alatt megpróbálták megtudni a költőtől, kihez írja folyamatosan születő szerelmes verseit, de ő hallgatott. Sőt, kijelentette, hogy huszonnégy éves komoly férfiúként már „fenntebb tárgyakért esdeklik”, mint a szerelem. S valóban: a péceli nyár a költészetében is fordulatot hozott. Az érzelmek áradása itt talált először új tárgyat magának: a hazát.

A Rákos nymphájához már nem klasszikus szerelmes vers, de még nem is a Himnusz-hoz hasonlatos hazafias költemény.

Kettő szerelme kebelemnek,
Egy hon és egy leány.
Azt vérző szívvel, ezt epedve,
Azt lángolóan, ezt mosolygva
Tekintvén, ölelem.

Utolsó nagy szentimentális versét, az Elfojtódás-t (Sírni, sírni, sírni...) nemcsak a Péceltől való fájdalmas búcsú ihlette, hanem a szerelemérzéssel való leszámolás is. Többször elmélkedett azon is, hogy a szerelem, a barátság és a hazaszeretet valójában egy tőről fakadó érzelmek. Annyi biztos, hogy innentől kezdve fokozatosan háttérbe szorul költészetében az epekedő szerelmes alakja, s helyét a régi kor árnya felett merengő vagy a messze jövendőt tervezgető hazafi figurája veszi át.

Pécel után egy évig nem írt Szemerének, későbbi leveleiben viszont a forró csókok és a „szerelmes Palim” helyét átveszi a „kedves barátom” formula. A tízes évek végén újabb három évre eltűnt barátai elől, s ezek után már a közélet ügyei iránt lelkesedő, hazafias verseket író Kölcsey jelenik meg a levelekben is. A csekei magányban nagy versek születtek, köztük a Himnusz. A költő 1826-ban Surányban újra találkozott Kriskával, aki rávette, hogy térjen vissza Pestre. Ekkor alapította meg Szemerével az Élet és literatúra című lapot, és lett a magyar irodalmi és politikai közélet egyik vitathatatlan vezére.

Amikor 1828-ban Kriska hirtelen meghalt, egy pillanatra még visszatértek a régi, mély érzelmek. Kölcsey személyes hangú, titkokat is eláruló cikkben gyászolta meg barátja feleségét, Szemerének pedig újra a régi hangon írt levelet: „Az istenért, egyetlenegy Palim, csak egy sorral, csak egy vonáskával tégy engem nyugodttá lelkednek állapotja felől. (…) Tavaszra nyíl az idő, édes Palim, s nem lenne-e lehetséges, hogy a beállandó szép napokkal egy útazást tégy felénk, s karjaim közt keress enyhületet?” Élete vége felé egy másik levében – talán a maga számára is – újra összefoglalta, mit is élt át 1814 nyarán: „Pécelen gyönyörű, víg napokat éltünk, de égiháborúval vegyeseket. (…) Azon a nyáron (...) sok mindent fogtatok reám. De mondom nektek, senkisem értett engem akkor; te sem, édes Palim. Szent igaz szerelmes lenni kezdék, azt dalaim bizonyítják, de kiben? Azt ki nem találjátok, ha az egész kalendáriumot felforgatjátok is. Kettőt mondtatok akkor, s egy harmadikat mások. A kettőről nem szólok; a harmadik neve szent nekem; de mindent birt ami barátságot és becsülést ébreszt; semmit, éppen semmit, ami szerelmet. A negyedik első pillantatban komolyan kapott meg (...) – Nem, édes Palim, ő nem vala olyan, nem vala az!”

A talány tehát örökre fennmaradt.

Kölcsey Ferenc soha nem nősült meg. Egyedül, család nélkül halt meg. Nem tudjuk, kibe volt szerelmes, csak azt, hogy nagyon. Nem tudjuk, elmondta-e bárkinek, csak azt, hogy barátai előtt titkolta. Nem tudjuk, miként terelte érzelmeit a szerelemtől a hazaszeretet felé. Csak azt tudjuk, hogy a személyes boldogságával fizetett érte. Mi pedig nyertük vele a Himnuszt és a Parainesist.

Kölcsey Ferenc:
Talányok (lepke és láng)
1820

Egy volt, csak egy, akit szerettem,
Nem volt fiú, nem volt leány,
Miatta létem elvesztettem,
Mert engem balszerencse hány.
Röpűltem őt forrón ölelnem,
A régvárt óra volt jelen,
De forróbb volt ő ,mint szerelmem,
S halálra égtem hirtelen.

Forrás: Nyáry Krisztián