Egy öregdiák tollából...

Tisztelt Igazgató Asszony! Tisztelt Tanári Kar!

25 év kronológiai sorrendjében folytatva:

Tisztelt Elvtársak, Polgártársak, Bajtársak, Iskolatársak, Osztálytársak

– de id?t?l, kortól, szellemt?l függetlenül – Embertársak!

…és ezután egy szép, pátoszos, frázisokkal tarkított ünnepélyes dicshimnuszt zenghetnék itt. Egy Zweisprachiges Gymnasium szellemiségének megfelel?en viszont csak annyit kéne tennem, hogy félretéve el?re megírt beszédemet – annyit mondok csupán: „Ich bin ein Bearleener!” Vagy ebben az esetben „Ich bin ein Avascher!”

Én a múlt évezredben jártam ebbe az intézménybe, és a legutóbbi teljes napfogyatkozáskor érettségiztem, így tényleg igazi öregdiák vagyok már. Olyannyira, hogy miután végignéztem a mai napira regisztráltak névsorát és végzésének dátumát, elbizonytalanodtam, mit tudok én mondani ennek a generációnyi hallgatóságnak.

A gondolatok cikáztak a fejemben, emlékek, és náthavírus rohantak meg, aztán feltúrtam a dobozokban álló múltamat, és megtaláltam benne az egykori búcsúbeszédeket. Ezekben ilyeneket írtam tanárainknak: „Önök voltak a Gógok és Magógok, mi a fiaik, a világ meg Dévény; Önök voltak Rousseau, Voltaire, Montesquieu, mi Robespierre, Danton, Marat, a világ meg maga a forradalom; Önök diktálták a (loga)ritmust, mi voltunk a függvények, a világ meg egy nagy koordináta-rendszer; Önök testesítették meg a felhajtó-er?t, mi voltunk a légnyomás, a világ meg egy nagy barométer.” És még hasonló agymenések, amik érettségi el?tt, 18 évesen, az embernek eszébe juthatnak az Avasiban.

Hogy ez igaz volt, vagy sem, s mindezt csak azért írtam anno, hogy meglegyen a jeles érettségi és a pont a felvételihez, már magam sem tudom, de az biztos, hogy az Avason töltött 6 kemény évem alatt megtanultam, mi a küzdelem, mi a soha-meg-nem-elégedés, mi a barátság, a tisztelet, mi a tartás. Ez az iskola felépített engem: olyat adott a kezembe, amit akkor még fel sem foghattam. A lázadó diáknak meg amúgy is mennyi az érdekérvényesít? képessége, ha az édesanyja úgy jön haza minden egyes szül?i értekezletr?l éveken keresztül, hogy a matematika-fizika szakos osztályf?nököt saját nevelési példaképének tekinti? Hát nem sok…

Az a tanári gárda, az a maroknyi csapat, akik két és fél évtizede megalkuvást nem t?rve, hivatásból oktatnak – nos, azok az embertársaim azok, akik nélkül ma nem az lennék, aki vagyok. Miért van az, hogy eddig valamennyi munkahelyemen engem kerestek a kollégáim, ha problémáik akadtak egy-egy szó helyesírásával? (A fiókomban ma is ott lapul „A magyar helyesírás szabályainak” legutolsó kiadása). Miért van az, hogy ha külföldi vendégeim, kollégáim érkeznek csodás hazánkba, wikipedia nélkül is bátor idegenvezet?ként állom meg a helyem? A jöv? héten Németországba utazom néhány napra babalátogatóba: nem meglep? ugye, hogy a családanya laichingeni születés?? Ugye ismer?sen cseng ennek ennek a sváb településnek a neve itt?

De mégis talán a leger?sebb élményem az Avasi kapcsán néhány évvel ezel?tt egy budapesti egyetemi vizsgáról van. A fels?oktatás rideg személytelenségének következménye, hogy tanársegédként ki tudja aznap hányadik szóbeli feleletet hallgattam meg – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Aztán egyszer csak leült velem szemben egy hölgy, és elkezdte mondani a tételt. Emlékszem, akár Kosztolányi a Hajnali részegségben, szájtátva álltam, a boldogságtól – persze csak magamban – föl-fölkiabáltam: mondom, ez lehetetlen! Ugyanolyan logikával közelítette meg és mutatta be a folyamatokat, ahogyan én szoktam. A történelmi és földrajzi tényeket magabiztosan kezelte. Frenetikus volt! Egy kérdésem sem maradt hozzá. Jeles! miel?tt felállt volna a székéb?l, megkérdeztem t?le, hová valósi. Mondta: miskolci. Elmosolyodtam: földi. Még jó, hogy csak a végén kérdeztem meg, - mondom, még elfogultsággal vádolnának meg a hallgatótársai. Akkor még kíváncsibbá váltam: melyik középiskola bocsát a Nagyböt?sbe ilyen határozott, kiváló tudású diákot? A válasz nem volt meglep?: az Avasiban végzett. És akkor már csak egy kérdés maradt: ki volt az osztályf?nöke. Az, aki nekem is. Ágnes – így hívták a vizsgázó hölgyet – pontosan 6 évvel utánam, osztályf?nököm következ? – és egyben sajnos utolsó – osztályában végzett, és már a tanítványom volt.

Nos, ez nekem az Avasi. Egy olyan intézmény, amely arra szakosodott, hogy a padjaiba ül? gyerekeket felkészítse a lehetetlenre: csak a tökéletességgel való megelégedésre. Egy dolgot nem tanított meg csupán: a kudarcot elviselni…nem megy ma sem, pedig néha elférne. A forradalmár ereje lassacskán fogy, néha kell egy kis biztatás. Erre kit?n? alkalom az, amikor felhívom telefonon vagy írok egy e-mailt egykori tanáraimnak. Mai napig közülük valók az én példaképeim.

Mi, akik ma itt vagyunk – feltételezem, ezért jöttünk össze – boldogan és nagy örömmel tekintünk vissza az együtt töltött id?kre – még akkor is, ha a pokolba kívántuk a napi három-négy röpdogát. Büszkék vagyunk arra, hogy ide jártunk, járhattunk, büszkék vagyunk magunkra és egymásra. Mind a mai napig mindannyian kapunk ebb?l a viszonyból.

Az Avasi hozta el nekem az évtizedes és igaz barátságokat. Egyéniségünk, szubjektív történelmünk jelent?s része az itt töltött id?. Végtére is rohadt nagy mázlisták vagyunk, hogy ide sodort bennünket a szél! Ez tény. Még akkor is, ha néha ezt hajlamosabbak vagyunk másként látni.

Köszönjük, Avasi; köszönjük, tanáraink! Csak így tovább!

Miskolc, 2012. szeptember 22., Avasis Öregdiák Találkozó

Murányi Péter
(1999. 12/5 of?: dr. Pabis Györgyné)

A találkozó képei itt!

Egy mostani diák írása a találkozóról.